Meilinger Csaba osztotta meg az érdeklődőkkel tapasztalatait a parasporttal kapcsolatban szeptember 30-án a Kutatók Éjszakáján. A sportág megítéléséről is szó esett.
Nagyon sokáig, sajnos hatalmas különbségek voltak a sport és a parasport társadalmi megítélése között, bár utóbbi hatalmas fejlődésen ment és megy keresztül. A 2016-os Olimpiai játékok történelmi jelentőséggel bírtak, hiszen ebben az évben közvetítették először azonos óraszámban az Olimpiát és a Paralimpiát. Ez nagyon nagy előrelépés volt, mivel eddig többnyire csak a döntőket láthattuk. Természetesen az alapvető különbségek mindig is lesznek, hiszen például teljesen más a felkészülési folyamat egy-egy versenyre, az utazásokra.
Meilinger Csaba paraúszó részt vett a 2012-es londoni Olimpián, ahol döntőbe is került, 8. helyezést ért el 50 m gyorsúszáson.
Sajnos elég gyakran megesik, hogy a mozgáskorlátozott emberekre máshogy tekintenek, s különösen gyermekkorban lehet ez kritikus. Mindenki tudja, hogy a gyerekek tudnak nagyon gonoszak lenni, szeretik egymást csúfolni. Szerencsére Meilinger Csabát többnyire elkerülték az ilyen megjegyzések. Persze mindig akad kivétel, azonban mivel nem ez volt a jellemző, jó emlékei vannak,ez talán köszönhető pozitív életszemléletének is, mely az előadása során is megcsillant.
A tanulás minden ember életében nagy szerepet játszik, így volt ezzel paraúszónk is, aki már előre gondolt jövőjére és gimnázium után elkezdte tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, azonban szerves része az egyetemi életnek a sport miatt nem lehetett. Tavaly döntött úgy, hogy erőteljesebben koncentrál a jogi pályára, amelyben szintén szép eredményeket ért el ez idáig. Tanulmányait a Magyar Sportért nevezetű alapítvány is segítette, akik kifejezetten tehetséges tanulni vágyó sportolókat karolnak fel.
Sajnos nem esett szó arról, hogy Meilinger Csabának, mint paralimpikonnak mi a véleménye a sportolók díjazásáról, ugyanis hallhattunk arról, hogy egy paralimpiai érmet kevesebb összeggel jutalmaznak, mint az ép sportolók olimpiai sikereit. Szerintem ez is egy fontos kérdés, mivel ez is egyfajta megkülönböztetés, aminek szerintem a sportban nincs helye. Kiváltképp akkor, amikor olyan emberekről van szó, akiket ért egy olyan baleset vagy betegség, ami korlátozza a mozgásképességüket, de ők mégis sportolni vágynak - nem is akármilyen szinten. Mindig is felnéztem azokra az emberekre, akik ezek után fel tudtak állni, megrázták magukat és azt mondták: meg tudom csinálni. Rengeteg erő és kitartás kell hozzá, ami már magában tisztelendő. Figyelemre méltó, s inspiráló, hogy gyakran a parasportolók felérnek, helyenként még jobban is teljesítenek az „ép” sportolóknál.
