Bejelentkezés


Egy nehéz nap asszói

Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz. 4:30-kor felkelni, s odaérni a pékségbe 5:45-re, kisütni az első adag bagettet.  Nagyon korán van. Ilyenkor minden mozdulat fáj, még az emlékek is csak  homályosan ébrednek...

Harkányban egy akkor 11 éves kisfiú élete első verseny asszójában még remegő lábakkal áll a pástra. Ellenfele  a már akkor korosztályos ranglistaelső. Az első két sikeres találatot követően aztán a rutin diadalmaskodik, mégis eldőlni látszik minden. A vívótermek, a pástok, a pengék, a kitörések és megkomponált cseles szúrások ismét „bekebeleznek” egy, a kosárlabdázásban is tehetségesen szárnyakat bontogató pécsi fiatalembert.

A sütő mellett nagyon lassan halad az idő. Miközben lapátra kerülnek a mélyfagyasztott „friss illatok”, majd néhány perc múlva a kesztyűből kilógó könyökhajlatot századszor is megégeti a kemence széle, az embernek könnyen elmehetne a kedve az egésztől. De nem, feladni ezt sem szabad. Neki nem.

A hazai rendezésű kadet Európa bajnokság egyéni küzdelmei már a legjobb 16 között járnak, amikor egy önbizalomtól duzzadó portugál az ellenfél és már csak egy találat kell neki (12:14-nél) a továbbjutáshoz. Ekkor nézett ki először a nevelőedzőjére a nap során, majd egy jelre, amit csak ők ketten érthettek, három egylámpás találat született. Ettől a perctől törlődött végleg egy életből a „feladás” lehetősége.

A hajnali munkavégzés legszebb pillanata, amikor az utolsó kemencényi bagettek is azokhoz a tízóraijukat még álmosan falatozó kortársakhoz kerülnek, akik  a bulizás fáradtságát űzik el a kávékortyaikkal.

Sírnia itthon csak a győztesnek szabad. Négy muskétás, négy jóbarát mutatja meg 2012-ben a kadet Európa bajnokság döntőjében, hogy legyőzhetetlenek. Egyéniben ezen a versenyen egy olasz állja útját a legjobb négy közé jutásért. De a csapat, az más. Az egészen más. Legalább is neki. Az élet-halál kérdés. Mintha egy másik sportág lenne. Az olaszok még magukhoz sem térnek, talán még az esélyeket latolgatják, amikor a magyar kvartett már egyszerre csaphat fegyvertelen öklével a levegőbe és szakadhat fel belőlük a több éves kemény munka feszültsége. Magyar zászló a könnyes szemek fényében, elcsukló hangú himnuszok, az első autogramkérők és egy új érzés. Érzés, ami csak a bajnokoknak adatik meg.

Hajnalban kelni a létfenntartás szükséges velejárója, mint ahogy az egyetemi előadások a „nem kell hajnalban kelni” jövőbe vetett hitet erősítik benne. Fél óra rohanás, hogy az előadáson ne a hiányzók táborát szaporítsa. Pedig kényelmesebb lenne, de nem engedi, nem engedheti meg magának. Az előadó éppen a „csalódás pszichológiájáról” beszél. Nála az előadás mélyre, nagyon mélyre nyúlik...

A 2014-es plovdidi világbajnokság a nyári Ifjúsági Olimpiai Játékok kvalifikációs versenye. Mindenki tudja, aki a négy közé kerül, az személyesen élheti át az ötkarika nyújtotta felejthetetlen élményeket. A plovdidi csarnokban a nagy tét miatt minden asszónál tapintható a feszültség. 15-14-es győzelem az első körben egy egyiptomi ellen, majd elkapja a fonalat. 64 közé kerül, 32 közé kerül,16 közé kerül… középiskolájában néhány renitens tanár ekkor már megszakítja a tantítást és az osztálytermekben is Őt nézik, Neki szurkolnak. Már  esteledik, mikor a 8 között van. És akkor jön az oroszok üdvöskéje, akinek egyesülete egyenesen az orosz válogatott, és akit akkora tehetségnek tartanak, hogy már szövetségi szintre emelték a képzését. Aki nyer, az 4 között van és átveheti az olimpiai repülőjegyet. Szoros, nagyon szoros asszó, persze milyen legyen. Az élő internetes közvetítés jóvoltából családtagok és barátok, edzők és itthoni csapattársak üvöltenek bele a mecsekaljai éjszakába minden tus után, hogy aztán amikor az orosz gratulálni indul, egy megkönnyebült érzés legyen úrrá rajtuk . A gratulációt fogadva lehet, már az olimpiai megnyitóünnepség látványát képzeli maga elé. Aztán jön az elődöntő, ahol honfitársával és jó barátjával hozza össze a sors, aki akkor és ott jobban koncentrál és behúzza a mérkőzést. Fantasztikus siker. Bronzérem. Milyen gyönyörűen csillog. Vagy mégsem?

Az előadások után jól esne kicsit kikapcsolódni, lófrálni a haverokkal és az esti bulit szervezni. Ehelyett rohanás a vívóterembe, iskolázás a mesterével, nap mint nap több száz adott és kapott találat. Csontig hatoló találatok, melyek akkor és ott kevésbé, de másnap nagyon tudnak fájni, kitörések tucatjai, melyekből az izomzat köszöni szépen, de megelégedne eggyel is. Végül a sisak és a fegyverek a ruha mellett elfoglalják helyüket a vívótáskában, hogy aztán súlyuknál fogva és apró, de annál keményebb kerekeivel a gazdájuk fáradt kezére nehezedve nehezítsék még  a hazatérést. A buszon rendszerint nincs ülőhely, de talán jobb is így. Állva nehezebb elaludni...

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a magyar szövetség szakemberein keresztül már a verseny után kiosztja a hivatalos „meghívókat”, aztán érkezik a feldolgozhatatlan hír. Egy nemzetet csak egy sportoló képviselhet az Ifjúsági Olimpián. A csapattárs és jóbarát utazik Kínába. Hirtelen nagyon szomorúvá válik a bronz. Vigasztalhatatlan napok jönnek, vagyis jönnének. Mert másnap megint a vívóteremben van. Az idő csak lassan gyógyítja a plovdidi sebet, aztán a Nemzeti Sport címoldalán barátja ragyogó tekintetét látja, olimpiai aranyéremmel a kezében...

Esténként nagyon nehezen jön álom a szemére, hiszen a fáradtság még ilyenkor sem hagyja pihenni. Felhúzza az óráját 4.30-ra és percek sokasága telik el addig, míg végre hatalmába keríti az éjszaka. Álmában olimpiai döntőt vív és… Ezért nem haragszik a fél ötre.

Nagycsaládban nőttünk fel. Gegének, merthogy mindenki így hívja az Európa-bajnok, világbajnoki 3., junior válogatott párbajtőrözőt  - volt, hogy az iskolai bizonyítványába is ez a név került – három testvére van, én a bátyja vagyok. Lényeges, mert egy bátyó csak a legritkább esetben lehet büszke az öccsére. A kivétel persze tovább erősíti ezt a szabályt is.